Egy a sok közül: milyen egy drogos világa belülről? - Interjú

Függőségeink áthatják életünket, számos formában és különböző intenzitással üthetik fel fejüket. Az addikciók palettája széles, egészen az alkoholizmustól vagy drogabúzustól a játékszenvedélyen át a társfüggőségig, a legtöbbet azonban mégis csak olyan függőségek kerülnek középpontba, amelyek komoly kockázatvállalással, egészségkárosodással és interperszonális problémákkal járnak. Jelen cikkem is ebben a témakörben íródott, egy volt szerhasználóval készítettem interjút, aki immár közel egy éve absztinens. Legfőképpen az érdekelt, miként alakult ki a szerhasználat, milyen tényezők hatottak a használat irányába, és melyek tudtak/tudnak támaszként, kiútként szerepelni, illetve maga az egyén hogyan éli meg a folyamatot intrapszichésen. 

Sipos Kinga interjúja

Andor a Balaton partján nőtt fel, jelenleg a 30-as évei végét tapossa, megközelítőleg 20 év intenzív szerhasználat, rehabok és személyes krízisek után most próbál felállni, és az absztinencia útjára lépni.

SK: Mit tudnál felidézni abból, ami az első drogozáshoz vezetett? Volt-e valami kiváltó ok?

A: Az ok, a lázadásra való szomjazás. Hiányzott az elfogadó, támogató, szeretetteljes családi kép, ezért mivel anyám ellen nem, hát lázadtam minden más ellen. Az “anyagos”, mint fogalom, maga volt a lázadás. A 90-es évek közepéről beszélünk, a partyk az amfetaminról szóltak már egyre nyíltabban. Az utcai vonal, az akkor robbanó “street”-deszkás-hip-hop zenét hallgató, tereken, parkokban füvező fiatalok egy új színfoltot jelentettek. Emellett volt egy alternatívabb, csendesebb, elzárkózóbb réteg, akik Pink Floydot, Doorst meg Nirvana-t hallgató befelé fordulóbb fiatalokból állt. Egyik szubkultúra sem vitt magával kizárólagosan, mozogtam mindegyikben. Engem az anyagozás, mint egy „más életforma” szippantott be. Előbb olvastam könyveket a szerekről, mint használtam volna őket. Érdekelt, úgy gondoltam – éreztem – ez a szabadság, megtaláltam valamit. Ilyen a használat is, felhőtlen, szabad, öntörvényű fiatalság – most is elmosolyodok, ha arra a 96-os évre gondolok itt 2019-ben.   

SK: Mesélnél az első drogos élményedről? Mit használtatok akkor, kivel próbáltad ki, és hogyan jutottatok hozzá?

A: A füvet próbáltam ki először, mert a legjobb barátom bátyja szívott akkoriban, és megkínált minket is. Persze mi is ki akartuk próbálni…Hárman voltunk egy Balaton parti nyaralóban, októberben, és már ment is körbe a cigi. Ami erősen megmaradt bennem, hogy minden elcsendesedett körülöttem vagy bennem, nagyon megnyugtató, újszerű érzés volt. Egyszer csak szemlélődőként éreztem magam abban a helyzetben, valahogy elmélyült a valóság és felerősödtek az érzések.

SK: Hogyan alakult a többi szívás utána?

A: A fű örök szerelem, alap volt mindig, bármi mellett/alatt. A barátaim, akik szívtak, gazdagok voltak, nem jelentett problémát megvenni 100 g-t. Egyre gyakrabban füveztünk, aztán már minden nap. Nem tűnt fel senkinek a dolog, okosan csináltuk. Beiratkoztunk uszodába is, hogy legyen alibink a piros szemekre. Egy alkalommal viszont, amikor játékteremben voltunk a többiekkel, a rendőrség ifjúsági alosztálya razziát tartott épp ott, és találtak nálam füvet. Bevittek az őrsre, hívták anyámat is.

SK: Édesanyád hogy vette a történéseket?

A: Én biztosra vettem volna, hogy jön a szokásos agresszió, de nem. Ekkor láttam először rajta, hogy tehetetlen. Másnap családi kupaktanácsot hívtak össze, ahol próbáltak feladatokat kijelölni nekem, mit csináljak szívás helyett. Értetlen idegennek éreztem őket. Esélyük sem volt, ahogy beszéltek hozzám, az volt bennem: had menjek már azok közé, akik értenek, a közösségembe. Vigyáznom kellett az akkor még kisgyerek unokahúgomra, és segítenem kellett a nagynénémnek elég sokat. Anyám próbálta tiltani a dolgot, de ez nem vezetett sehova. Apám ekkor már sokat ivott, nem volt igazán jelen a család életében, csak annyit tanácsolt, hogy inkább igyak. Nem egy idilli családi kép, de az is érdekes, apám hogyan lett alkoholista. Anyám dühe, az érzés, hogy útban vagyok, végigkísérte a gyerekkoromat. Ezzel a dühvel én nem tudtam szembeszállni, de kifejezni se, mert teljesen értelmetlen volt.

SK: Hogyan alakult tovább? Kipróbáltál más szereket is?

A: Nem volt kérdés. A társaságban voltak az idősebb korosztályból is, színes, változatos közösség alakult ki. Azért használom a közösség szót, mert minden nap arról szólt, mikor lehetünk már együtt. Ez volt a lényeg, minden más másodlagos volt, és a lényeghez kapcsolódott a fű. Kíváncsian, izgatottan, de félelem nélkül próbáltunk ki mindent. Az amfetamin-metamfetamin (stimuláns hatású, legfőképpen por alakú kémiai anyag) nagy szerelem lett, akkoriban abban a városban a két ma is működő diszkó európai szinten is elismert lett, világsztárok játszottak minden hónapban (nyáron minden héten), azt hiszem az elektronikus zene aranykora volt. Imádtam, egybeolvadás, közösségélmény, szeretet, „minden rendben van érzést” kaptam ott. A hétköznapokat meg belengte a fűszag. Én már az amfetaminnak is megadtam volna magam, használtam volna minden nap. Nem én és nem anyám volt a kontroll. Az egészséges kontroll a barátaimban volt, hogy vasárnap már stop, végigszívjuk a napot, de holnap iskola, nem voltak olyan függőségi hajlamaik, mint nekem. Egy ideig kontroll is volt, a 18. szülinapomon használtam intravénásan speedet (amfetamin), amit elítélt mindenki, de amit kaptam tőle, az sok volt ahhoz, hogy ellent tudjak állni. A többiek előtt is titkoltam, ki-kimaradoztam a társaságból is, szúrtam hébe-hóba. Az LSD használat már 96-ban elkezdődött, persze az valami titokzatos dolog volt a drog fogalmán belül is. Az észlelés, érzékelés felsőbb fokát nyújtja, gyakran szinte a telepátia határán éreztem magam. Éreztem a többi embert, mindent élesebben érzékeltem, önmagamat is. Mintha találkoztam volna az igazi önmagammal és a többiekkel is. Elharapódzott, azt gondolom, hogy egy “normális” ember nem használ annyit és olyan gyakran – utólagosan látva, ez elkerülhetetlen volt, hogy jön egy törés. Két egymást követő “bad trip” (rossz élmény a droghatás alatt, olyasmi, mint egy rossz álom) után felerősödtek a szorongásaim, lebénító görcs lettem, képtelen voltam emberek közé menni. Úgy maradtam, bezárkóztam. Így visszagondolva mindig szorongó voltam, de talán kompenzáltam – szuperkompenzáltam – a társaság bohóca szerepben oldódtam. Ezt zabálta fel az LSD. Elnémulás, bezárkózás, 3 hónap a kaposvári zárt osztályon 99-ben, gyógyszerfüggőséggel kerültem ki. Otthon voltam, reggel bevettem a gyógyszereket, lementem a szupermarketbe egy fél liter töményért, hogy ne érezzem magam, a görcsöt, függő lettem. Majd megtaláltam a “gyógyszeremet”, a heroint. A heroin feloldott, felszabadított, visszaadta a magabiztosságomat, a kreativitásomat, mintha megráztam volna magam, és minden nehézség, probléma lepergett volna rólam. Egy döntés is volt: én ebbe fogok – akarok – meghalni, ami a heroin nélkül van bennem, azt nem bírom érezni. Árulni kezdtem, elköltöztem otthonról, idillikus 4 év jött: én és a gyógyszerem. 

SK: Otthon hogy kezelték a kialakult helyzetet? Meddig eszkalálódtak az események?

A: A folyamat talán hétköznapi: tiltás, veszekedés, tehetetlenség érzés, magamra hagyás, meg volt, amikor úgy éltünk, mintha nem létezne a probléma. Aztán a nevetséges bezárások a lakásba, volt, hogy felfeszítettem az ajtót. Aztán a tehetetlenség, az a mélységű, mikor egy szülő már talán saját magát menti a fájdalom elől. A tehetetlenség fájdalma lehetett, amikor 2002-ben becsukódott az ajtó előttem végleg. Már nem mehettem haza. 2002 körül volt egy túladagolásom is, amikor anya megijedt, és haza hívott. 2004-ben abba kellett hagynom az árulást, már nagyon beteg voltam. Kórházakból lopkodtam ópiát tartalmú szereket, metadon-program (a heroinfüggőket metadon hatóanyagú gyógyszerekkel kezelik a leállás megkönnyítése vagy a tisztaság fenntartása érdekében), piti lopások, lecsúszás következett. Elvonásból elvonásba, máktea, ha nem volt heroin, csak, hogy ne fájjon. Anyagosoknál akkor még tudtam aludni, de már nem volt olyan, hogy otthon. Amikor anyám beengedett, megetetett, adott pénzt, aztán azt mondta: el kell menned egy rehabra. Elmentem. Kovácsszénájára kerültem, ahol annyi volt az elején a közöm magamhoz, hogy beültem a csoportba, és csak annyit tudtam mondani: nem vagyok jól, feszülök. Érdekelt a terápia meg az önismeret, csak még nagyon anyagozni akartam, három hónap után jöttem el, haza mehettem, visszaestem, télen megint visszamentem rehabra, 1 hónap múlva megint haza, 2006-ban mentem le Deszkre. Életemben először éreztem azt, hogy beteg vagyok, haldoklom, elég. Az az igazság, hogy azóta se éreztem magamban olyan erőt. 26 éves voltam, jó volt kitisztulni, lett bennem lelki erő, vitalitás, meghíztam, az volt a legtámogatóbb közösség, ahova tartoztam, így a bennem lévő görcs is kezelhető lett. Belevetettem magam a terápiába, van egyfajta látásmódom, ami az egész közösségnek használt… azt hiszem fontos lettem, és ez megtartott. Jött egy lány, egymásba szerettünk, erős voltam ahhoz, hogy eljöjjek, és ne hátráltassam az ő terápiáját. Amikor utánam jött, Óbudára költöztünk egy albérletbe, másfél évig éltünk ott. Elkezdtem füvezni, de egyikünket sem zavarta, ő absztinens maradt. A mai napig nem találtam meg a választ másfél boldog év után miért ültem bele az örök hintába: csak egyszer. Délelőtt szúrtam, ő este pakolt, ismerte a lavinát, féltette a tisztaságát, elment, azóta sem láttam. Meg akartam halni, hajléktalan lettem, összefolyik minden, rengeteget használtam akkor. Nem tudtam meghalni. 2007-ben mentem Komlóra, ahol nagyon sokat kaptam és tanultam, de a vége felé eljöttem, nem tudtam elgyászolni az anyagot. Újabb kör, újabb rehab, de azt már végigcsináltam Nagyszénáson, de az azt követő orosházi szürke kispolgári élet bedarált.  Rövid visszaesés után börtönbe kerültem, de a rövidnek mondható ítélet után szakítottam a heroinnal, Debrecenbe költöztem egy félutas házba, ami segített, hogy tartsam magam. Kapcsolatom lett, teljesen absztinens voltam, amíg nem láttam a TV-ben egy designer drogokról szóló riportot. Akkor 2010 végén még lehetett internetről rendelni, így rendeltem egy gramm MDPV-t (stimuláló hatású szer, dizájner drog), és megint beleültem a hintába, de nem tudtam, mire vállalkozok. Ezek az anyagok sosem gondolt függőségekbe löktek, progresszívebbek, elállatiasítóbb a leépülés, mint azt valaha képzeltem. Hajléktalan lettem Budapesten, drogériákból, boltokból lopkodtam, azt gondolom, én ekkor már feladtam. Aztán újra bekerültem börtönbe 2011 tavaszán, majd ki-be-ki-be az elmúlt 8 évben, bent gyógyszerfüggőség, kint intravénás szerhasználat. Feladás, elzárkózás bent, mert nem illek ide, elzárkózás kint, mert feladás volt. Mi változott? 38 éves vagyok, az élet véges. Meghalt a legfontosabb ember, aki feltétel nélkül szeretett, én nem bírtam meghalni, azt érzem élnem, kell, és azt is érzem, úgy már nem tudok. Undort érzek, ha arra az életformára gondolok. Szerettem, az voltam én, de meguntam, talán a sors mellém rak valakit, aki a társam lesz, és a szeretet meg az elfogadás által segít elkerülni azokat a rohadt hintákat, beteg vagyok, nem hintázhatok többé.

SK: Sokszor esett szó édesanyádról, illetve említetted, hogy édesapád nem igazán volt jelen. Mégis, tudnál róla is mondani valamit, vagy az otthoni viszonyokról globálisan?

A: Apám egy csendes békés ember volt, aki nyugalomra vágyott, és megalkudott érte, anyám pedig kihasználta ezt, elnyomta. Anyámra amúgy is jellemző az elnyomó viselkedés, velem is ezt csinálta. Nem engedte nekünk, hogy kifejezzük az akaratunkat vagy a véleményünket. Számomra az elfojtás volt az a megküzdési mód, ami a legjobbnak tűnt, megpróbáltam teljesen elnyomni az indulataimat. Szerintem anya alapból dühös volt ránk, mert az én születésem megakadályozta őt abban, hogy felnőtt életet éljen, nem akart még anya lenni, legalábbis, ahogy én tudom. Otthon azt is megfigyeltem, hogy apám sokszor áldozat szerepben volt, az alkoholizmus is lassan alakult ki nála, aminek biztosan köze van anyám természetéhez. Apu a düh, a kritika és a hibáztatás elől az alkoholba menekült.

SK: Te mit gondolsz, hogyan tudsz tiszta maradni tartósan?

A: Sokat kell beszélnem az aktuális érzelmi állapotaimról, az biztos. Szokták mondani, hogy a függő a száján keresztül gyógyul. A legjobb lenne mindenemet megosztani egy társsal, akivel lehet normálisan lelki társnak lenni, egy élettárs. Nekem nagyon fontos az érzelmi támogatás, meg az, hogy elfogadjanak olyannak, amilyen vagyok. Le kell vetkőznöm az addiktív viselkedésformákat, a bezárkózást. Emberek közé kell mennem, egy névtelen narkotikumot használók (NA) csoportba biztos el fogok járni. Muszáj feladnom a lázadást, és alkalmazkodni, még ha ez kellemetlen is. De idővel könnyebb lesz, ha osztozhatok a többiek örömében és bánatában, és fordítva is, ők az enyémben. Magányosnak lenni nagyon nem jó. Anyagozni jó, de elképzelhetetlennek tartom, hogy bennem a magány és a tisztaság elférne egymás mellett. Az alázat is fontos, alázattal állni a jellembeli hiányosságaimhoz, a korlátaimhoz, a koromhoz.

SK: Ha visszatekintesz, mint csinálnál másképp?

A: Van egy ilyen felsorolás: buli van, baj van, végem van – 2000-ben már baj volt, meg kellett volna állni. Leginkább azt mondanám a fiatal önmagamnak, hogy tanúsíts több alázatot! Amikor baj van, be kell ismerni, és segítséget kérni, amikor talán még megfordítható a helyzet. Elég pofon után be kell látni a szituáció súlyosságát. Azt gondolom, ha otthon lett volna egy őszinte légkör, akkor az megkönnyítette volna, hogy kimondjak dolgokat, vagy, hogy őszintén beszéljek a függőségemről, vagy arról, hogy a szülői nyomás miként hat rám. A tiltás nem ért semmit, nyitottsággal sokkal több mindent el lehet érni, főleg, ha a másik fontos számunkra. Ki kellett volna mozognom a helyzetből, továbbtanulás, új város, kollégium, a többség a baj van-t megérezve ezt tette.

SK: Mit üzennél a hozzátartozóknak?

A: Talán ezek nagy szavaknak hangzanak, de van mögöttük tartalom: a nyitott hozzáállás tényleg nagyon sokat segít, és ez nem feltétlen csak a másik dolgainak tolerálását jelenti. Jelenti még azt, hogy belehelyezkedik a másik perspektívájába, és megpróbálja onnan megérteni a helyzetet, kicsit mintha leereszkedne a szülő a gyerek szintjére. Fontos ugyanakkor a saját – szülői – viselkedés átgondolása is. Ha rendszerben nézzük a családot, akkor könnyebb lehet végiggondolni, hogy a szülői magatartás miként hat a gyerek viselkedésére, és itt hangsúlyoznám, hogy a gyerek viselkedése is hat a szülőjére. A közös élmények vagy az egyáltalán együtt eltöltött viszonylag szorongásmentes idő is nagyon fontos, a gyerek így érzi saját élete fontosságát és beágyazottságát a világba. Szerintem, ha a gyerek azt érzi, hogy elég fontos a szüleinek, akkor képes lesz azt érezni, hogy elég fontos magának.